agymenés lálálá

Vannak egyszerűnek tűnő dolgok. Csak annyit mond: Csináld, és kész, ne gondolj semmire, ami meggátolna, menj előre és adj bele mindent. Ezek a motivációs szövegek az általános pszichológia a végletekig leegyszerűsített formája. És mivel az nem egy egyszerű terület, így nem is azt üzeni, amire szükségünk van. Vakmerőségre utasít minket, nem bátorságra, így maga mögött hordozza a félelem generálását is. De ez az egyszerű forma, ami megragadja az egyszerű gondolkodású embert. Ez a gondolkodásmód a vidéki ember példája, a normalitás szimbóluma. Legyünk tömegemberek, csináljuk az, amit mindenki, illeszkedjünk be, és mit legyünk a következő példák. Rúgjunk be minden héten, minél több, ismertebb emberrel, hogy menők legyünk. A Hollywood által generált hamis középiskolai élet nem is tűnik annyira fikciónak, csak a megvalósítás túl szimpla, nyers. A rengeteg stressz, a túlságosan sok felhalmozni való tudás, és a kötelezettségek csak növekednek, amíg bele nem betegszünk. Így lesz egyre erősebb a harag, a düh, a bizonytalanság, az elveszettség, a magány. Amikor meglátjuk az idős embert valamelyik étteremben egyedül enni, sokan egyből azt gondoljuk, milyen magányos, jó lenne odaülni mellé, beszélgetni vele. De végül nem megyünk oda. Félünk. A saját magányunkat látjuk benne, beleképzeljük magunkat a helyébe, és úgy érezzük, magányosak lennénk. Pedig az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Magányos vagyok? Szeretem én magamat? Mit érek én, ha egyedül vagyok? És ki vagyok én egyáltalán? És könnyen rá tudunk jönni, a dolgok nem olyan egyszerűek, élhetünk úgy is, de ha nem adjuk fel, gondolkodhatunk rajta egy életen át. Talán bele is őrülünk, de hát kit érdekel? Hogyan képzelek el én egy művészt? Nem öltönyben, tökéletes hajjal, díjjal a kezében, hanem kócosan, valami olcsó göncben, aki őrülten bele van mélyülve abba, amivel foglalkozik. A személyisége egyedi, varázslatos és néha tűrhetetlen, akár kibírhatatlan is. A kritika nem érdekli, de nem azért, mert önfejű, hanem tudja, amit ő csinál, az úgy jó, ahogy van, mert ő ismeri annak a területnek minden részletét, amivel foglalkozik. De ezt, mi fiatalok honnan is ismernénk? Miből gondolom például én, hogy ami írok, az úgy is van. Nem gondolom. Nem is kell. 100%-ig hinni, és ragaszkodni hülyeség, az egy bezárkózás. Mindig meg kell hallgatnunk mások véleményére, beleképzelni magunkat az ő helyükbe, és megvizsgálni a témát az ő szemszögükből. Ez a fajta nyitottság, ami bizonyítja, még nem gyöpösödtünk be, még épelméjűek vagyunk. Ez a ragaszkodás pedig, ez háborúkat szül. Ragaszkodás… szerelem. Hamar eszébe jut az embernek. 2 tizenegypár éves ül a buszon, jaj így szeretlek, úgy szeretlek… Lesz még ebből kurva anyád. A fiatalok többsége, akik között én is vagyok, azt a fajta szerelmet, nem is… szeretetet keresik a másikban, amit a szüleiktől megtagadtak. Honnan tudjam, hogy én nem esek bele ebbe a hibába? Honnan tudom én, vagy bárki, hogy mi a szerelem és a szeretet. Ez is születésünktől kezdve bennünk van, vagy eltanuljuk? Szokták mondani, az tudja, aki már érezte. De honnan tudja biztosan, hogy az a szerelem volt? Popper Péter pszichológus szerint is, a szerelem az egyik legritkább érzés, és valójában sokkal kevesebb ember érzi, mint aki azt hiszi. Sokan a szexuális vágyukat tulajdonítják annak. Vannak, akik úgy kötnek házasságot, hogy nem is ők, hanem szüleik választják a párt a gyermeküknek. Megnézik a szülői háttért, hogy mit ért el az illető az életében, orvos, netán sikeres mérnök lett-e belőle. Abból alakulhat ki szerelem, szeretet? A szexuál-pszichológia különválasztja a kettőt, elvégre nem ugyanaz. A szeretet létezésünk alapelve, a szerelem pedig egy komplikált dolog. Ha úgy tekintünk az emberekre, hogy mindenki egyenlő, hisz egyenlőként születünk, kivéve, aki fogyatékkal (de az sem ér kevesebbet), akkor bárkit szerethetünk. De mi alapján választjuk meg, kibe vagyunk szerelmesek, már ha arról van szó? A korábban említett szülői szeretet elutasítás mellett még lehet a megfelelési kényszer a társadalom felé, hogy legyen egy barátnő, és azzal úgy viselkedjünk szociális helyzetben, ahogyan ezt láttuk már másoktól. Vagy szimplán vágyunk mások elismerésére, ami talán hasonló helyzet, mint az előző, hogy megdicsérjenek, milyen szép párt választottunk magunknak, milyen aranyos pár. Mire jó ez? Miért hazudunk magunknak? Miből indult ki? Mi váltotta ezt ki? Mi a helyes út?